Hétvége

Voltam Melange boltjában (nem tudok rendesen linkelni, úgyhogy melange.blogter.hu), a Keserédesben. Remek csokoládékat vettem, pl. a szalonnás-kávés-szilvásat. Meg nugátot, meg mindenféle finomságokat. Csak azt nem tudtuk meg, hogy mekkora napi forgalom szükséges ahhoz, hogy érdemes legyen kinyitni.

A hely tündéri, csokoládéfüggőknek kötelező. A margit-szigeti futást követően a levező sétát egy kicsit megtoldjuk, és a körúttal párhuzamos Katona József utcában hamar megtaláljuk. A 22-es a Dunához van közelebb, mint a Westendhez. És nagyon gyönyörű csokimikulások is vannak, és Zazi is egy édes. Még akkor is, ha nem ehető.  (ne próbáljátok úgy megtalálni a bolt címét, hogy felhívjátok a különleges tudakozót, és beiratjátok a google-ba, hogy melange és blog. Vagy úgy sem, hogy beiratjátok, hogy "lesz nekem egy kávézóm" Reménytelen. Ti inkább jegyezzétek meg: Katona J. 22. XIII. kerület. A Vígszinház után, már majdnem a Margit híd pesti lábánál, a körúttal párhuzamosan, jobbra.)

Más újság nincs. Talán annyi, hogy pénteken lefényképeztek az autópályán. Vajon mennyitől büntetnek? Én százharmincegy és féllel mentem. Mármint a felsőtestem, amikor is hátrahőköltem a hihetetlen élesen és nagy fényerővel szembe-villanó piros fénytől. Tiszta balesetveszélyes, erre még nem gondolt senki??

A hétvége - ha ez bárkit érdekelt - különben egész jól sikerült. M követett el hibákat (vendéglátásból bukott), viszont B. teljesen visszafogott, jól fésült, sőt borotvált is volt. Virágot is kaptam. Cs teljesen meg is lepődött, mert ő B-t még csak hajléktalan üzemmódban látta. Alkoholos befolyásoltság alatt. (nem Cs) Most már csak az a kérdés, hogy fogok-e még ezekről a szereplőkről írni, mert akkor ideje lenne keresztnevük kezdőbetűje helyett kitalálni nekik egy álnevet. Főleg, mivel több A, Cs és M is van az életemben, és még teljesen összezavarlak benneteket, kedves olvasók, akiket nagyon - nagyon megbecsülök, mindig, még akkor is, ha nem írok posztot.

11 komment

Ha belépsz hozzám, édes az illat...

Ma puffogósan piros málnalekvár. Édesfinom-friss. [Télirevaló a dermedt, sötét anyag, akkor a nyarat idézi, de most nem kell.] Még cseppnyi grappa vidámít rajta. Forró selyembélés.

Palacsinták négyrét összebújnak. Kicsit szégyellősek.

Csokoládé mögé rejtőznek.

9 komment

Mole - VKFVI

Amikor Lorien kiírását elolvastam először azt mondtam, hogy nem is nevezek. Ez az, ami nekem nem megy. Nem szeretem én az ilyen komplementer, ellentétes és mégis kiegészíti egymás ételeket. Nekem a sós sóssal, az édes édessel jó. Már gyerekkorunkban is mennyit nevettünk a lekváros pörköltön, mint nonszenszen.

Aztán persze leesett a tantusz. Meg, hogy ha én nem is szeretem a lekváros pörit, de attól még az egyik nagyon kedves barátom kifejezetten kedveli, édesapja vadász, rendszeresen esznek vadpörköltet áfonya lekvárral. A következő gondolatomban már asszociáltam is tovább, camembert és lekvár (továbbra sem az én ízlésem, de megértem, aki kedveli), só és karamell (na ezt már én is kedvelem), hagymásszalonástojásrántotta tejeskávéval (most micsináljak, nekem simán bejön)  és ezen az asszociációs vonalon eljutottam a moléhoz. (most, hogy a cím miatt elolvastam a VKF-es kommenteket Lorien oldalán látom, hogy a chili és csoki milyen gyakran előkerült a kommentekben, nem csak Lorien kiírásában.)

Első randink még virtuális volt. A már emlegetett csokoládés szakácskönyv végén ott van a mole is, és mivel ezt a könyvet éveken keresztül bújtam, mindig elolvastam az utolsó oldalakat is, de sosem voltam elég bátor. Aztán idén télen ettem. Egyszer, de igazit. Már amennyiben lehet ilyent mondani, mert mint megtudtam, a mole is olyan, mint a töltött káposzta, vagy a lecsó, vagy a zatziki. Ezer változata van, mindenhol más. Tájegységenként is, összetevők szerint is, van sötét, van világos, van folyósabb, sűrűbb és alapanyagaiban is ezer variáció (sőt, még a Guacamole is mole).

Amikor én megkóstoltam fogalmam sem volt, mit eszem. Svédasztalról választottam, többféle mártás volt a sültekhez, mindegyikből kanalaztam. Mivel beszélgettünk válogatás közben, nem is nagyon figyeltem, melyikre mi van írva, így elsőre döbbenten forgattam a számban a csirkét ezzel a furcsa, barna mártással. A második falatot igazándiból azért vettem a számba, mert nem tudtam hová tenni az összetevőket, mi az a furcsa? Csípős, rendben, az jó, meg fűszeres is, az is jó, de valamiért kesernyés és ismerős, nagyon ismerős. Csokoládé! Mole! Harmadik falatra már ízlett. Igenis, bevallom: szoknom kellett. De higgyétek el, finom.

Hát most némi gondolkodás után végignéztem a netet, és bár spanyolul nem tudok, azért találtam rengeteg variációt angolul - magyarul jóval kevesebbet. Kiválasztottam egy szimpatikusat, aztán belevágtam. Még csak nem is hasonlította arra, amit télen ettem, de attól még nagyon finom. Bár időben még soká publikálom ezt a posztot (három hét), most éppen azért álltam neki megírni, mert várom a vendégeket, akiknek feltálalom, és félek, hogy ha nem foglalom el magam, szépen elnyalogatom az egészet a csirke nélkül. (ha igazán igazán nagyon autentikusan készítitek, kéretik babpürét és tortillát is feladni hozzá)

Csirke mole mártással:

Csirkecomb – négy.
Rizs – fogalmam sincs, négy személyre.
Mandula: 50 g
Tökmag: 40 g
Napraforgómag: 20 g
(A magok mindegyike sós, előre pörkölt, mert csaltam. Az eredeti recept szerint a pörkölést magunknak kellene elvégezni.)
Chili – fogalmam sincs milyen fajta, picike és erőspiros – kettő
Erőspaprika – hazai, szárított - egy
Közepes fej hagyma
Egy nagy gerezd fok
Három kicsi paradicsom
Egy deci paradicsomlé
További fűszerek: 5 szem szegfűszeg, fél kkanál fahéj, kb. 10 szem zöldbors, kömény (itt is csaltam, ld. lejjebb)
Marhahúslevesből két-három deci
Egy szelet fehérkenyér
Zsír lenne az eredeti recept szerint, nekem nem volt, így mogyoróolajban készült.
és só
Először is szinte mindent meg kell pirítani. A paprikák magját kiszedtem, a paprikák húsát egy kanál forró olajban megpirítottam, barnára, körben. Kivettem, és egy annyi forró marhahúslevesben állni hagytam, hogy éppen ellepje –ebben minimum fél órát ázott. Utána a forró serpenyőben megsütöttem a hagymát, a fokhagymát, kiszedtem. Ugyanabban a serpenyőben átmelegítettem -sütöttem a paprikamagokat, vigyázat, csak haloványbarnára, el ne égjen! Pirítottam a köményt, szegfűszeget, borsot. Én kenyérpirítóban, de ízlés (és receptek szerint) akár zsírban is a kenyeret.
Aztán a turmixba dobáltam először az olajosmagvakat. Megdaráltam, de nem ment apróra, úgyhogy felöntöttem annyi húslevessel, hogy krémesebb legyen. Aztán felváltva tettem bele a darabos (kenyér; hámozott, magozott paradicsom) meg a folyós (a paprika ázóleve, paradicsomszósz meg ha szükségesnek mutatkozik további marhahúsleves) hozzávalókat. Meg a hagymákat és fűszereket (kivéve a köménymagot, mert azt csak beleáztattam az erőspaprika áztatólevébe, mert nem szeretek ráharapni, és a levet beleszűrtem a masszába). Sűrű, krémes szószt kaptam.
Visszaöntöttem a serpenyőbe, beletettem a fahéjat, a szegfűszeget (mert nem bíztam benne, hogy a turmix megdarálná) és főztem. Még egy kis marhahúsleves is ment bele, mert túl sűrű lett, és a végén két kocka 86%-os csokoládé és egy teáskanál méz. Így még nem volt túl erős, de ezt ízlés szerint az ázott paprikahús beledarálásával lehet fokozni. A végén még sót tettem bele, a menő fajtából, mert ami só az előre sózott magvakon volt, nem bizonyult elegendőnek.
Közben egyszerű barnarizst főztem.
Mikor a vendégek bejelentették, hogy most már csak 10 perc az érkezésükig, forró olajban a kicsontozott csirkecombokat két oldalt pirosra sütöttem és a molét visszamelegítettem.
Ez az adag nálunk három embernek volt elég.
Komplementerségileg: csirke és csili és csokoládé. (alliterációilag is) Kicsit sós, kicsit csípős, kicsit kesernyés - félig bonyolult (szósz, mert számomra szokatlan módon készült) félig egyszerű (csirkét sütni tudok) – kicsit ropog (csirkebőr), kicsit krémes (szósz) – kicsit hagyományos (sült csirke rizzsel), kicsit exotikus (ok, elég exotikus) – és mégis hermonikus –kerek egész.

Sörrel tökéletes.

Azóta eltelt majdnem három hét. Meg kellett főznöm mégegyszer, mert a család követelte. A fene az ízlésüket, macerás egy darab, na!

3 komment

Minden nőnek

Nem is tudom hol hallottam, de mostanában volt, hogy minden magyar nőnek az életében előfordul egyszer legalább egy olasz pasi. Akkor röhögtünk és erős túlzásnak tartottuk. Aztán kicsit végiggondoltam a baráti körömet. Nem minden nőnek, ez tényleg hülyeség. De minden másodiknak igen.

Én is ismertem egyet, igen távolról. Arról volt nevezetes, hogy kétféle stílusú ételt volt hajlandó megenni, a nagyon egyszerűt (hamburger, sülthús, krumpli) és az olaszt. A legjobb barátjának kitűnő maláj étterme volt. Nem és nem. Egyszer az én kedvemért evett paprikás csirkét nokedlivel, de csak miután meggyőzte magát, hogy a nokedli tulajdonképpen helyes-kicsike gnocchi. Tényleg nagyon vicces fiú volt. Azért jutott eszembe, mert utoljára neki csináltam tiramisut, mielőtt tegnap este belevágtam megint.

Én a tiramisut évek óta zabaglionéval készítem, mivel az első recept (még kb. 15 évvel ezelőtt) így írta le. (amerikából kapott, nagy, színes szakácskönyv, képes receptútmutatókkal, fogalmam sincs mi a címe, nincs kéznél) Persze marsalát, ami a receptben van akkoriban esélyem sem volt beszerezni, így mindig valami édes-fehéret adtam hozzá, de a zabaglione és a tiramisu nekem szent. Közben az eltelt évek alatt már csináltam marsalából is, finom is volt, de tegnap nem hajtottam fel semmi jófélét. Ugyanis eszembe jutott, hogy Mamma a reggelis VKF-re pezsgővel készítette, és nekem véletlen éppen volt itthon egy kis orosz pezsgőm (nem is pezsgő: édes(!) habzóbor). A szénsavas bort amúgy sem szeretem, jobb annak a tiramisuban.

Szóval egy decit felvertem három tojássárgájával és négy kanál kristálycukorral és gőz felett vertem, amíg besűrűsödött. Ezt kevertem szobahőmérsékletű mascarponéba (nagy doboz). A korábban lefőzött feketekávéba cukrot, amorettót és vaníliát kevertem (bourbon cukrot – kéne már nekem is vaníliaesszenciát csinálni, érzem) és babapiskótákat ebbe belemártogattam. Nem szétáztatni, de azért a széle vegye be. Rétegezés következett, nálam az edénybe három rétegbe fér el kb. másfél csomag a drágábbik, rózsaszín bécsi babapiskótából. (és mint Mamma, én is mondom, kellene sajátot sütnöm, receptem is van hozzá). A rétegek közé és a legvégén a krémre étcsokireszelékket szórtam, jó vastagon. (hamár: ti vajon hogyan csináljátok a csokireszeléket? nekem _mindig_ megolvad a vége. Kénytelen vagyok megenni, most képzeljétek!)

Most áll a hűtőben. Este megkezdjük. Csak már megint azt nem tudom, hogy vágok belőle szép szeleteket, mikor nem kapcsos edényben van. Á, mindegy, úgysincs fényképezőm, a családom meg kedveli kibányászott rondán is.

Vittorio is szerette. Mondta is, hogy nyissunk cukrászdát. Mondtam már, hogy vicces fiú volt?

4 komment

Csokitorta

Mivel Cserkének megígértem, megírom, pedig nem is csináltam meg a hétvégén. De már annyiszor máskor, mint talán egyetlen süteményemet sem.

Csokitorta. Mandulás. A Nagy csokoládé könyv c. szakácskönyvből való, amit a bátyám vett nekem olyan 7-8 éve, és karácsonykor eképp adta át: vettem neked-magamnak egy könyvet. És igaza is lett, családunk sok-sok desszertjét ebből a könyvből készítettem el, és sosem csalódtam. (persze én nem ehetnék csokoládét, nade ki állja meg az ilyent?)

Szóval a receptet két külön receptből állítom össze, egy mandulás tészta alapra kerül egy nagyon egyszerű csoki - mousse (Nem igazi gourmet-knak való - mostanában csokoládé-moussban más a trend, csak olyan populáris mousse ez. Tejszínnel (mint megtudtam ez az ami nem divat már), meg egyszerű étcsokival (nem 72 és több %-os csokoládékülönlegességekkel). jajj, már tiszta komplexusos leszek itt:)

A mandulás tészta pedig a következőképpen készül: 22 deka mandulát (ez azért izé dolog, mert a mandula amit venni szoktam 20 dekás kiszerelésű, úgyhogy mindig veszek egy másikat is, aztán az meg szépen elfogy magában) serpenyőben megpirítok. Ezt nem írja a recept, de nálunk bevált. Hűtöm, aztán ledarálom. Én úgy szoktam, hogy kimérek 14-17 deka cukrot és kávédarálóban, turmixgépben (hol mi van) részletekben ledarálom a mandulával egyetemben. Finomra, de úgy, hogy még ne ragadjon össze a kiváló mandulaolajtól. Ebben segít a cukor. Egyenletesen belekeverek a cukrosmandula-lisztbe 3,5 dkg étkezési keményítőt (oetkert) és a száraz rész kész.

6 tojásfehérjét egy csöpp sóval felverek habbá, beleverek további 10 deka kristálycukrot. Amikor szép fényes, óvatosan beleforgatom a mandulát. A hab olyan kemény marad, hogy akár csókokat is lehetne belőle nyomni, de én egyszerűen sütőpapírra kenem (bármilyen formában, de ez egy tortaméret) és 160 fokos sütőben megsütöm. A sütőajtót sütés közben résnyire nyitva hagyom.

A csokikrém: 30 deka csokoládé bevonót másfél deci tejszínben felolvasztok és simára keverek.(én otthon általában osztrák főzőcsokit használok, 50%-os kakaótartalommal, de innentől kezdve kinek-kinek ízlése szerint) Még melegítés alatt teszek bele kb. 2 tk. zselatint felolvasztva. Az eredeti receptben ez sem szerepel, viszont a tortát formában kifagyasztják és a  hideg krémet canache mázzal bevonva tartják kordában. Nekem ez már túl sok, így marad a zselatin, mert különben a krém nem áll meg:)

A masszába keverek 4 tojássárgáját - igen, így nyersen a langyosba. Akinek ellenérzése van, szerintem simán kihagyhatja, de én bízom anyukám tyúkjaiban. És géppel simára keverem. Aztán hozzáadok további 4.5 deci tejszínből vert habot és a már kihűlt, a formából egyszer kivágott, majd most visszahelyezett mandulás lapra öntöm. (szerintem ez a legdurvább csoki mousse recept, amit valaha olvastam. mármint kalóriában és koleszterinben. pont a mi ízlésünk:)

Elhangzik a szokásos mantra, az egy napos állásról (tényleg itt is nagyon igaz) és utána megesszük. Hihetetlen sebességgel.

Erről a tortáról azért van még sztorim: volt nekem egy barátnőm, nála laktam pár hónapot. Hálából sütöttem neki tepertős pogácsákat, meg mindent amit kért, többek között ezt a tortát. Megadtam a receptet is, aztán elköltöztem. Meséli később, hogy megcsinálta magának, csak azt nem tudta, hogy hová kell tenni a zselatint. Úgyhogy a tésztába tette, próba szerencse alapon. Mondta, hogy kicsit érdekes lett, meg csomós is, de nem baj, mert a torta még így is elfogyott:)

A másik, amikor egyszerre két adagot sütöttem ebből. Azért nagyon érdekes, mert a keverő tálak mérete miatt külön mértünk és kevertünk mindent, de közvetlenül egymás után. És mégis, a szinte teljesen azonos körülmények dacára a két torta íze, textúrája, mindene különbözött. Rokonok voltak, de nem ikrek:) Ennyit számít, hogyha nem éppen egyforma keményre verem a tojáshabot, ha nem pontosan ugyanannyi ideig sül a sütőben...

Mindenesetre aki ezzel lepi meg csokoládétorta kedvelő szeretteit biztosan nem okoz csalódást!

16 komment